Szabad Föld Online: Megtartó közösség

2018. december 14., péntek 10:00

Egy fecske is csinálhat nyarat, jó példa erre Kisné Lovasi Mária. A semmiből szervezte meg Veszprém szociális ellátórendszerét, nyugdíjasként pedig karitászcsoportot hozott létre Kislődön.

 

Kisné Lovasi Mária világéletében tanár akart lenni, a véletlen mégis a szociális területre sodorta. Egészségügyi szakközépiskolában érettségizett 1973-ban. Özvegy édesanyja egyedül nevelte három gyerekét, szó sem lehetett továbbtanulásról, Máriának dolgoznia kellett. Tizennyolc évesen jelentkezett a Veszprém Megyei Kórház igazgatójánál, hogy beállna nővérnek. Az igazgató közölte vele, hogy az alig 40 kilójával erre alkalmatlan, legyen inkább szociális nővér. – A kórházban azokat az idős embereket kellett felkeresnem, akiket ritkán vagy egyáltalán nem látogattak. Meg kellett tudnom, hová mennek haza, milyen körülmények közé, mennyi pénzből élnek majd. Felvettem a kapcsolatot a hatóságokkal, szereztem segélyt, beszéltem a szomszédokkal, felkutattam a rokonságot. Mindent megtettem, hogy a kórházon kívüli élet is biztosítva legyen számukra.

Mária diplomát szerzett a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola szociális szervező szakán, hogy tovább képezze magát a szakmájában. Az idősek iránti elkötelezett munkájára a városvezetés is felfigyelt: egyszer csak azzal keresték meg a 23 éves lányt, hogy legyen a 60 férőhelyes Öregek Napközi Otthonának a vezetője. – Fiatal voltam, a tojáshéj még a fenekemen. Hiába volt meg az elméleti tudásom, sem szakmai, sem vezetői tapasztalattal nem rendelkeztem. Be akartam bizonyítani, hogy alkalmas vagyok a feladatra. Hamar elfogadtak, szép lassan kiépítettük a város szociális ellátórendszerét: megszerveztük az alapszolgáltatásokat, a házi segítségnyújtást, a szociális étkeztetést és a nappali ellátást. A rendszerváltozással felszínre került számos szociális probléma. A hajléktalanság és a felnőtt értelmi fogyatékosok ellátásának a feladata volt ezek közül a legégetőbb. Először a hajléktalanoknak létrehoztuk a népkonyhát, aztán az átmeneti szállót, az éjjeli menedéket, majd a nappali melegedőt. Hamarosan önálló intézményi ellátórendszere lett a hajléktalanok ellátásának, és ez történt az értelmi fogyatékosok gondozásával is. Korábban elsöprögettek az udvaron, kisebb feladatokat mindig találtak a fogyatékkal élőknek. Aztán hirtelen a családok nyakába szakadtak, akiknek sem idejük, sem szakértelmük nem volt ahhoz, hogy a nap 24 órájában foglalkozzanak velük. Létrehoztunk egy nappali ellátó intézményt, ahol biztosított volt számukra a szakmai felügyelet.

 

Máriának régi álma volt, hogy a megyeszékhelyen legyen bentlakásos idősek otthona. Mert addig, ha valaki otthonba költözött, 70-80 kilométereket kellett utazniuk a családtagoknak, hogy meglátogathassák. Egy üres laktanyaépületet nézett ki, és 1999-ben megnyílt Veszprémben az első idősek otthona. Hamarosan követte egy második, majd még három nappali ellátói intézmény és két gondozási központ, végül Mária a Veszprémi Egyesített Szociális Központ vezetője lett.

– Elfáradtam. Sokat ingáztam a szülőfalum, Kislőd és Veszprém között, 25 kilométerre vannak egymástól. Közben férjhez mentem, felneveltem a két lányomat, számos helyen tanítottam, többek között a Hittudományi Főiskolán. Az egyik tanítványom lett a Veszprémi Karitász vezetője. Mindig mondtam viccesen: ha majd nyugdíjas leszek, én is csinálok egy karitászt.

S Mária életében új szakasz kezdődött. Miközben elmeséli, hogyan született meg a kislődi karitász, 92 éves édesanyja kávéval és frissen sült diós kiflivel kínál bennünket, ő készítette. Közben főzi az ebédet, és időnként leül, de akkor sem tétlen, terítőt horgol karácsonyi ajándéknak. Az ember hirtelen azt gondolja, a kislődi időseket más fából faragták, mint az ország többi pontján élőket.

Ezt a képzetet erősíti a 85 éves Vida Béla is, aki az ajkai erőműben dolgozott, onnan ment nyugdíjba. A feleségével úgy döntöttek, jobb a vidéki élet, visszaköltöztek hát a szülőfalujukba. Házuk igencsak takaros, az udvarban minden fűszál a helyén. Béla bácsi még alpolgármester is volt egy ciklusban. Azt gondolta, hasznára lehet a közösségnek. Idősek klubját alapított, újjáélesztette a helyi kórust, ami egyik évben a legjobb nemzetiségi kórus címet is elnyerte. – Marika nélkül nem lenne ilyen élénk közösségi élet, ha kell, az egész falut megmozgatja. Jótékonysági disznóvágást szervez évről évre, legalább száz család kap a disznótorosból. Színházbérletük van a nyugdíjasoknak, fürdőkbe és kirándulni járunk. Az utóbbi években két gyerekről is kiderült, hogy súlyosan betegek, rögtön azon ötletelt, hogyan lehetne segíteni a családjuknak. Gyűjtést szervezett a templomban, jótékonysági bicikliversenyt hirdetett. Húsvétkor és karácsonykor déligyümölccsel lepik meg az időseket, aminek természetesen mindenki örül.

Így van ezzel a falu legidősebb lakója, a 95 éves Vas Jánosné, Léna néni is. Pedig ő aztán nincs magára hagyva, az idei születésnapját 64-en ünnepelték, pedig csak a legszűkebb család gyűlt össze. Négy gyereket nevelt fel, egyik lánya, Erzsike a helyi karitász tagja. – Tizenhét dédunokám van, lassan üknagymama leszek. Tíz éve halt meg a férjem, azt gondoltam, hamarosan én is utána megyek. De még élek. Hogyan is halhatnék meg, ha ennyien szeretnek!?

Mária azt vallja, a legjobb szociális háló a közösség. És ha szükség van az emberre, akkor nem marad tétlen. Kislődön a nyugdíjasok tartják rendben a temetőt, takarítják a parkot, a rendezvényekre a nyugdíjas asszonyok sütik a süteményeket. – Meglepődtem-e? Nagyon – mondja Mária, amikor szóba kerül, hogy ősszel kiérdemelte a Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány Életműdíját. – Egész életemben elismertek, nem panaszkodhatom. Én kaptam a díjat, de mondtam a többi karitászosnak, hogy ehhez ők is kellettek. Egy fecske nem csinál nyarat.

NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELEI

Forrás: szabadfold.hu

Megosztás E-mail