Magyar Kurír: Hogyan lesz egy benzinkutasból diakónus? – Nyáry Krisztiánnal beszélgetett „Béla atya”

2018. november 21., szerda 12:17

November 19-én, hétfőn este a budapesti Magvető Caféban Nyáry Krisztián kérdezte Molnár-Gál Béla állandó diakónust, iskolaigazgatót, Röhrig Géza Kossuth-díjas színészt, írót, költőt és Nagy Szabolcs fotóriportert a szociális területen szerzett tapasztalataikról.

A Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány és a Magvető Café közös rendezésében
megvalósuló beszélgetést Nyáry Krisztián író, irodalomtörténész, a Líra Könyv kreatív
igazgatója vezette, aki a Jószolgálat díj idei nagykövete. Freiherr von Twickel Georg
Albert 2016-ban alapította a díjat édesanyja, Twickel-Zichy Mária Terézia grófnő emlékére.
Szeptember 5-én, a jótékonyság világnapján nyitották meg a díj 2018/19-es évadát,
melyben újra várják a szociális munkásokra, önkéntes segítőkre, szervezetekre és
közösségekre a jelöléseket november 30-ig. Bárki jelölhet általa nagyra becsült munkát
végző egyént vagy szervezetet, a díjazottakat a későbbiekben szakemberek választják ki.

Nyáry Krisztián elmondta, a beszélgetés fotós résztvevője, Nagy Szabolcs (Index.hu) 
képei
 hívták fel a figyelmét Molnár-Gál Béla tevékenységére, ezeken a fotókon keresztül
találta meg őt ez a téma. Köszöntötte a résztvevőket, külön háláját fejezte ki a messziről
érkező diakónusnak és Röhrig Gézának, aki Londonból jött a beszélgetés kedvéért, és
másnap repült is tovább New Yorkba.

A moderátor hamar átadta a szót Molnár-Gál Béla kazincbarcikai iskolaigazgatónak és
diakónusnak, négy gyerek édesapjának, aki a borsodi Balajton végzett cigánypasztorációs
tevékenységéért részesült Jószolgálat díjban. Hogy hogyan ismerik őt a cigányok?
Béla atyának – válaszolt a feltett kérdésre derűsen a díjazott. Egy borsodi kis településen
élt, római katolikusnak keresztelték, de később, mélyen hívő görögkatolikus felesége
révén talált rá a hitre. Érezte, hogy valami többről szól az élet, és ezt kereste –
így beindult egy folyamat, melynek első állomásaként hittantanárnak tanult.
Eredetileg távközlési műszerész volt, egy évig azonban benzinkutasként is dolgozott –
egy türelmi zóna mellett, ahol sokszor éjszakai műszakot vitt, s ahol egy számára
megdöbbentő világot ismert meg. Szerette volna megérteni, hogy kerülnek emberek
ilyen helyzetbe; sokat beszélgetett a „lányokkal” és az őket futtató férfiakkal is.

Később hittantanár lett Kazincbarcikán a Don Bosco-iskolában, majd igazgató.
Görögkatolikus szerzeteshez járt lelki beszélgetésekre, és a rítusváltoztatáson is
gondolkodott, ám lelkivezetője azt tanácsolta, maradjon a latin rítusnál – és
legyen állandó diakónus

.

Don Bosco módszere kapcsán Molnár-Gál Béla kiemelte az első találkozást, ami
mindig meghatározó és jellemző: bement a misére készülő Don Boscóhoz egy
fiatalember, de miután kiderült, hogy nem tud ministrálni, a sekrestyés elzavarta.
Don Bosco pedig visszahívta, elbeszélgetett vele, kereste a közös nevezőt.
Elsősorban az értelemre, a szeretetre és a vallásosságra épített – magyarázta
a diakónus.

A beszélgetés ezután a cigánypasztoráció kérdéseire tért át, s „Béla atya” elmondta,
amikor kiment ebbe a kis faluba, nem az volt benne, hogy ő cigányokkal akar foglalkozni
– de ők voltak nyitottak (mint egy korábbi interjúban mondta: ők voltak „lelkileg éhesek”).
„Az érinthetetlenek lelki gondozása” – így írhatná le, mit is jelent ez a szolgálat.
Azt viszont hangsúlyozta, hogy nem célszerű összemosni a cigányságot és a szegénységet.

Nyáry Krisztián rámutatott, itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amely összeköti a beszélgetés
három résztvevőjét: a szegénység témájához; melyhez ketten közülük, Molnár-Gál Béla
és Röhrig Géza az erős vallási hátterük által meghatározva viszonyulnak.

Röhrig Géza a zsidó hagyományról beszélt, amely ebben a kérdésben egyértelmű és
– ha úgy tetszik – kérlelhetetlen: az életünk szolgálat. Felelősek vagyunk egymásért –
és ez a hozzáállás a kereszténységgel közös.

Röhrig Géza elmondta, „megmelengette a szívét”, ahogy a diakónus a feleségéről beszélt;
szólt a saját válása jelentette krízisről, milyen sok idő telt el, amíg újra meg mert próbálni
egy házasságot. Előtte kikérte többek között egy rabbi tanácsát is, aki azt mondta: nagyon
fontos, hogy az ember felesége jobban higgyen, mint ő maga. A gyerekek miatt is, mert
az apán keresztül nem ivódik beléjük a hit, az édesanyjukkal töltik általában az első
(meghatározó) éveiket.

Utalt arra is, hogy azok a benzinkútra éjjel behúzódó lányok már a prostitúció előtt
megélték a kiszolgáltatottságot; nem volt „lelki immunrendszerük”.

Mindkettőtöknek meg kellett küzdenie a hitéért, és ez párhuzamosan zajlott a szegények
felé fordulással – mutatott rá Nyáry Krisztián. A diakónus hozzátette: meg kellett küzdeni
önmagunkkal, önmagunkért – s elmondta, most is keresi sokszor a határokat, akár az
anyagiak terén is, mit vehet el a családjától, hogy másoknak segítsen. A vallásosság
számára azért is fontos a szociális munkában, mert nem feltétlenül hálás az a másik;
a vallásosságból fakad az a hozzáállás, hogy ne várjon viszonzást. Röhrig Géza ehhez
gyorsan hozzátette: még az Istentől se…

Molnár-Gál Béla utalt az egyik „irgalom” jelentésű héber szóra, a „rahamim”-ra, amely
szó szerint „anyaméh”-et jelent („eleos”-ként fordítják görögre, lásd: „Kyrie eleison” – 
a szerk.). Az anya szeretete, aki nem vár semmit a méhében növekvő gyermektől;
nem tett érte semmit az a gyerek, mégis szereti… Az „Uram, irgalmazz!” könyörgés
közben sem rettegnünk kellene, mert rosszak vagyunk, hanem arra gondolni:
Isten „csak úgy” szeret, anélkül, hogy tettünk volna érte valamit.

A diakónus figyelmeztetett, nem mindig látjuk az eredményeket: elvetek egy magot,
és nem tudom, mi lesz belőle. Az ő iskolájukból is lemorzsolódik sok cigány gyerek,
fiatal – de amikor elkezdett Balajtra járni, azt látta, éppen az iskolát elhagyó lányok
alkotják a közösség magját! A jó lavinát indíthat el.

Nyáry Krisztián Nagy Szabolcsot, a Balajton készült képsorozat alkotóját kérdezte,
mennyire kell egy fotósnak kívül maradnia az ilyen jellegű munkáknál, illetve mennyire
kerülhet közel a fotóalanyokhoz. Sokan azt tartják, a valóságot kell rögzíteni, a háttérbe
vonulva; úgy lenni jelen, mintha nem is lennél jelen – ez azonban nagyjából lehetetlen,
nem lehet letagadni a fotós jelenlétének a hatását; a megfigyelés is mindig hatással
van a tárgyára. Időnként hátra kell vonulni, „tapéta üzemmódra” váltani, máskor pedig
be kell vonódni, hogy emberi kapcsolat alakuljon ki, ne érezzék kiszolgáltatva magukat a
fényképezőgépnek.

Nagy Szabolcs fölhívta rá a figyelmet, a „nélkülöző szituáció” ábrázolását az is bonyolítja,
hogy szinte folyamatosan súlyos képekkel bombáznak minket, emiatt egy érzelmi zsilip
lép működésbe, egyféle énvédelmi mechanizmus. Lezárok, megpróbálom távol tartani
a szörnyűséget, amit látok – itt viszont, például a balajti képek esetében, éppen közel
kellett hozni, ezért inkább a rokon helyzeteket kereste, amik a közösséget éreztetik meg.

Mit tanulhatunk a cigányoktól? – kérdezte tőle a moderátor. „Mit adnak ők nekem?” –
merült föl egyszer a kérdés, s a diakónus akkor azt felelte rá: az evangéliumot. Kiemelte,
mennyire tudnak figyelni, mennyire isszák magukba, amit meg akarnak tanulni, ismerni.
A gyerekekhez való viszonyuk különleges: ha összevész két család, és utána valamelyik
kicsi átmegy az „ellenséghez”, ott rögtön kennek neki egy karéj vajaskenyeret…
Tanulhatunk tőlük nyíltságot, egyszerűséget is; míg mi a háta mögött kibeszéljük a
másikat, de kifelé mosolygunk, ők nyíltan kezelik a konfliktusokat.

Röhrig Géza felhívta a figyelmet arra, milyen azzal együtt élni, ha már a külsődről, a
bőrszínedről látszik, hogy más vagy. És milyen együtt élni bizonyos vezetéknevekkel,
amiket ha meglátnak, be se hívnak állásinterjúra. A cigányság az Európai Unió legnagyobb
kisebbsége, és hány képviselőjük van az Európai Parlamentben? Talán kettő. Ugyanakkor
azt gondolja, nem szabad az államra várni, ezért is jó látni valakit, aki nem másokra
mutogat, hanem megteszi, amit kell. Amikor szegény embereket akarunk fölemelni,
tehetjük létrával vagy kötéllel. A létrán neki magának kell fölmennie. A kötél, amit más
húz, általában félúton megáll… És ha sokat „ugrál”, kicsit engednek a kötélen.

Molnár-Gál Béla hangsúlyozta: nemcsak pénzt, hanem értéket is kell vinni ezeknek
az embereknek az életébe, akkor marad fönn a jó hatása. Beszélt egy dajkaképzőt
végzett, megújult életű asszonyról, beszélt egykori lemorzsolódó lányokról, akik
később többgyerekes anyukaként érettségiztek le. Értéket kell adni, és ez nem
feltétlenül az anyagiak…

Röhrig Géza idézte cigány barátai kérdését: „Hol van a mi Martin Luther Kingünk?”
S hozzátette, egy fontos dolgot tanulhatunk a cigányságtól: a kedvüket. A kedvüket,
amit nem tud elrontani a legrosszabb lelet, vagy a díjhátralék sem… Végül pedig
utalt a talmudi tanításra: akinek több a tudása, mint a jó cselekedete, az olyan,
mint a fa, amelynek több az ága, mint a gyökere – kifordítja a szél.

Fotó: Lambert Attila
Szerző: Verestói Nárcisz
Forrás: magyarkurir.hu

Megosztás E-mail