Nagykövetek

Index.hu: Volt a helyiekben némi fenntartás, hogy vakok fognak érkezni

2018. július 12., csütörtök 14:25

Németh Márta húsz évvel ezelőtt indult el Budapestről két látás- és értelmi sérült gyerekkel a Borsod megyei Vámosújfalura, hogy vakoknak segítsen önálló életet élni a budapesti nagy intézményekkel szemben kisebb, családiasabb környezetben. Gördülékeny indulás után küzdelmesebb évek jöttek, mostanra pedig már nemcsak vakoknak, hanem értelmi sérülteknek, környékbeli leszázalékoltaknak is megélhetést biztosítanak. Vámosújfalun beszélgettünk vele arról, amit már felépítettek, és arról, hogyan jutott el idáig. De elkísértük őket egy balatoni útra is. Németh Márta a Jószolgálat-díj egyik idei nyertese, 2017-18-ban az Index a díj médiatámogatója.

Arról beszéltünk először, hogyan is találkozott a segítő szakmával, mikor gondolta
először, hogy ezzel kellene foglalkoznia. „Amikor gimnazista voltam és pályát kellett
választani, tanítani akartam. De egyik tantárgy sem érdekelt eléggé, hogy azt
tanítsam, és azt sem tudtam eldönteni, hogy milyen korosztályt tanítanék" – kezdi mesélni.
"Amikor másodikos gimis voltam, volt a tévében egy egyperces hír arról, hogy a vakok
általános iskolája domború földgömböket kapott. Én másnap reggel közöltem a
családommal, hogy vakokat fogok tanítani" – mondja, de továbbra sem volt konkrét
tantárgy a fejében, inkább arra gondolt, hogy a vakok, látássérültek életminőségén
javítana valahogy. Az édesanyja azt javasolta neki, legalább nézze meg, milyen a
vakok iskolája, majd el is intézte neki, hogy egy egész napot ott tölthessen. Ült órán,
folyosón, udvaron, beszélgetett tanárokkal, hallgatókkal, különböző korosztályból.
És nem tetszett neki. Nem tetszett az intézet szigorúsága, a nagy zárt intézmény
hangulata, meséli. Ráadásul azon a napon épp egy intő kiosztását is végignézte.
Amikor hazaért, eldöntötte, hogy ezzel akar foglalkozni, kinézte, hol tanulhatna,
majd az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karára járt.

(Fotó: Bődey János / Index)

Márta már a gyógypedagógiai képzés közben is vállalt munkát: a Vakok Állami
Intézetében volt egy külön részleg a középiskolás korosztálynak, egy kollégium,
ott dolgozott hétvégente mint gyerekfelügyelő. Aztán elkezdett járni a vakok
szövetségébe, hogy stúdióban olvasson fel tankönyveket. Majd vak egyetemistákkal
ment táborozni. "Szóval bevonódtam" - mondja. Az iskola után egy pécsi
alapítványnál tanított vak kisgyerekeket, de később visszament a Vakok Állami
Intézetének kollégiumába, ahol nevelőtanárként, vezető helyettesként dolgozott.

(Fotó: Bődey János / Index)

Vannak fóliasátraik is, ahol szintén különböző mértékben sérült vagy leszázalékolt
férfiak és nők éppen mentalevelet tépkednek. Van két kisebb és egy nagyobb sátor,
körülbelül hatvan gyümölcsfa, kijjebb egy hektáron gyümölcsfák, zöldségeskert, plusz
a terület, ahol a fűzvesszőt nevelik. Azt mondja, mindenre van ember, de meglepő
módon éppen kertészt nem sikerül találnia, olyat, aki egyszerre ért a gyümölcsfákhoz,
a fűzfához és a hagymához is.

(Fotó: Bődey János / Index)

A komplexum része egy lakóotthon is, 12 látássérült él ezekben az apartmanokban,
van köztük család is. A lakóotthon fölött ifjúsági szállás van. Ide kézműves táborokat
szerveznek, az általános iskolai csoportok tanárral érkeznek, a gyerekek kipróbálhatják
azokat a mesterségeket, amilyen műhelyek itt vannak, és itt a fogyatékkal élő mesterek
tanítják az egészséges gyerekeket. Első nap csoportokra osztják a gyerekeket, inden
csoport kap egy értelmi fogyatékos vezetőt, és kipróbáltatják velük a sérültek életét:
a fehér botos közlekedést, a Braille-írást, a vakvezető kutyát. De kapnak olyan
szimulátorszemüveget is, amivel a látássérülés különböző fokozatait próbálhatják ki.
Mert azt mondja, ez a legnehezebben elképzelhető, hogy valakin nincs szemüveg,
úgy tűnik, minden rendben van, de mégis problémái vannak. És őket nagyon sok atrocitás
éri, például amikor a fagyisnál megkérdezik, hogy milyen fagylaltok vannak, és jön a kérdés:
hát oda van írva, nem látod?! Miután ezzel megvagyunk, onnantól kezdve én soha
a gyerekek részéről egy csúfolást, egy rossz nézést nem tapasztaltam. Feloldódnak.
És mindegy, hogy egy budai Waldorf-iskolából, vagy a megyéből egy hátrányos
helyzetű iskolából jönnek. Ez olyan jó élmény" – mondja.

(Fotó: Bődey János / Index)

„A magam kis területén azzal foglalkoztam, hogy megtanítottam őket bejárni a
fehér bottal azokat az útvonalakat, amiket használnak, főzőszakkört szerveztem,
szóval csupa olyat, ami az önálló életvitelhez kell. De akkor abban a rendszerben,
azoknak, akiknek nem volt családjuk, nem volt egy hely, ahová hazamennek, azoknak
az az élet maradt, hogy innen átkerülnek a felnőtt részlegbe, aztán az idősek részlegébe.
Maradnak a rendszerben, nem lesznek önállóak Ott álltam, és azon gondolkodtam,
hogy mi lesz azokkal a srácokkal, akiknek megtanítottam ezt-azt" – mondja a Vakok
Állami Intézményében töltött évekről, és jött a felismerés: csinálni akar egy olyan helyet,
ahol védett környezetben ugyan, de az önálló életre készülhetnek fel olyan emberek,
akik vakságuk miatt beleragadhatnak az intézményi rendszerbe. 1997-ben járunk, tudta,
hogy alapítványi formát szeretne, és amíg a bírósági bejegyzésre vártak, megtörtént az
első csoda. A református vak misszió lelkésze, aki holland volt és néha tolmácsolást is
vállalt, összehozta Mártát egy holland szervezet vezetőjével. Egy órát beszélgetettek
Márta terveiről, amelyek akkoriban még csak egy szép rajz és az elképzelések szintjén
léteztek. A beszélgetés után a férfi megkérdezte tőle, ha adnak 10 millió forintot, az
segítene-e. A mesébe illő indulás után is jól alakultak a dolgok.

(Fotó: Bődey János / Index)

 
 
A teljes portré-és fotósorozat támogató partnerünk, az INDEX.hu oldalán olvasható!
Megosztás E-mail