Index.hu: Marika, mi szeretünk téged. A faluban mindenki szeret

2018. június 23., szombat 14:00

Kisné Lovasi Mária negyven évig dolgozott szociális munkásként. A semmiből megszervezte Veszprém város szociális ellátórendszerét, alapított két idősek otthonát, közben tíz évig hajléktalanokkal és felnőttkorú értelmi fogyatékossággal élőkkel is foglalkozott. Még nyugdíjas korában sem állt le: szülőfalujában egy karitászcsoportot hozott létre, akikkel folyamatosan rászoruló családokat és időseket támogatnak. Mozgalmas életet élt, rengeteg emberen segített, pedig azt mondja, csak véletlenül sodródott a szociális pályára.

Kislődön, a Veszprém megyei kis falucskában már javában készül a báránygulyás, amikor mi egy májusi napon odaérünk. Jókedvű férfiak állják körül a bográcsot, Kisné Lovasi Mária mosolyogva fogad minket a falu központjában ezen a rendhagyó eseményen. Egy családi gazdálkodó ajánlotta fel a bárányt cserébe, amiért két hétvégén keresztül Mari – ő kéri, hogy hívjuk így – vezetésével több falubeli is azon dolgozott, hogy ráncba kapják a domboldalban lévő helyi temetőt.

„Marika, mi szeretünk téged. A faluban mindenki szeret” – mondja a helyi hentes, mikor megkérdezem, mit gondolnak Mariról, aki egész életében Kislődön élt. A többiek egyetértően bólogatnak. 

"Mindig is lokálpatrióta voltam. Azt gondolom, nem véletlen, hogy negyven éven keresztül ingáztam Veszprém és Kislőd között" – ezt már Mari mondja magáról a kislődi kultúrház egyik termében, amikor leülünk beszélgetni. Bár már öt éve nyugdíjas, pihenni azóta sincs ideje. Buzgón részt vesz a település életében, különböző akciókkal és eseményekkel próbálja felrázni a falu közösségi életét. Sikerrel. Rendezett már jótékonysági disznóvágást, nevezési díjas futó- és bicikliversenyt, vagy templomi pénzgyűjtést. A begyűjtött összeget mindig a falu rászorulói kapják.

Mari korábban negyven évig dolgozott a szociális szférában, karrierje nagy részében intézményvezetőként, a Veszprémi Egyesített Szociális Intézmény élén. Fiatalkorától kezdve az idősekkel foglalkozott, de segített hajléktalanokon és értelmi fogyatékossággal élőkön is, tanítja a szakmát főiskolán. Mégis azt mondja, élete hivatását csak a véletlennek köszönheti.

 

És mi lesz a dolgom?


Mari két testvérével félárvaként nőtt fel, kilenc évesen elveszítette az apját, de azt mondja, sosem kellett nélkülözniük, óvodai dajkaként dolgozó anyja mindent előteremtett, amire csak szükségük volt. "Az én anyám egy szenzációs figura. Egyedül nevelt és taníttatott bennünket, minden követ megmozgatva, minden hátszél vagy segítség nélkül. Nagyszerűen teljesítette azt, amit teljesítenie kellett." Amikor rákérdezek, hogy vajon az anyjától örökölhette-e ezt a szociális érzékenységét, minden habozás nélkül rávágja, hogy egészen biztosan, hiszen szerinte teljesen természetes, hogy magával hozott valamit abból, amiben felnőtt.

Fotó: Nagy Szabolcs / Index.hu

Fotó: Nagy Szabolcs / Index.hu

 

Merészségét és magabiztosságát is otthonról hozhatta, amikor az egészségügyi szakközépiskola érettségije után úgy döntött, itt az ideje valamit dolgozni is. Bekopogott hát a Veszprém Megyei Kórház akkori igazgatójához, aki egyben az egyik tanára is volt. "És akkor mondtam, hogy az a helyzet, hogy én most itt vagyok, és nekem valamilyen állás kellene. Erre ő azt mondta: »hát magával mit csináljak, maga nem lehet nővér a negyven kilójával. Tudom, maga lesz a szociális nővér!«

 

A teljes portré-és fotósorozat támogató partnerünk, az INDEX.hu oldalán olvasható!