Nyáry Krisztián

Egy ember fekszik a földön. Kezét a hasához szorítja, arca eltorzult, szenved. A forgalmas utcán hömpölyög a tömeg, a legtöbben átnéznek rajta, néhányan lopva odasandítanak, de ők is továbbmennek. Egy elsiető ember végül mégis visszafordul, odamegy a bajba jutotthoz, megkérdezi, mi történt. Másodpercekkel később már nincs egyedül, egyre többen akarnak segíteni. Valaki vizet hoz, más a mentőknek telefonál.

Ezt az ismert kísérletet többször, többféleképpen megismételték már, volt, hogy én magam is részt vettem benne. A forgatókönyv és a tanulság mindenütt ugyanaz: ha rosszul leszünk egy forgalmas helyen, akár 15 percig is feküdhetünk úgy az utcán, hogy senki sem jön oda megkérdezni, mi a bajunk.

Az eredmény még csak nem is meglepő. Magyarországon tízből nyolcan úgy gondolják, senki nem tenne értük semmit, ha az utcán bajba kerülnének. De tízből nyolcan abban is biztosak, hogy ők maguk segítenének a bajba jutottakon. Az ellentmondás csak látszólagos. Amikor a baj bekövetkezik, a többség valóban elfordítja a fejét. De csak addig, amíg nem akad valaki, egy bátor ember, aki kész helyesen cselekedni. Utána már egyre többen tartanak vele, akár a többség is.

A Jószolgáltat-díj ilyen bátor emberekre hívja fel a figyelmünket. Hétköznapi hősökre, akik megtették az első lépést. Akik elsőként hajoltak le a földön fekvőhöz. Akik idejüket, munkájukat, figyelmüket áldozzák másokért. Nézzük őket, hogy megtanulhassuk, hogyan csinálják! Ha megértjük, mit, miért tesznek, könnyű dolgunk van: akkor már mi is segíthetünk.

Megosztás E-mail