SZIA InDaHouse Tanoda

2017. június 25., vasárnap 12:41

Kisebbségekért végzett szociális munka

Azt látom, hogy a gyerekem kinyílik, mint egy virág

Szerző: Hankó Viktor / Origo

Ha Miskolcon a Tiszai Pályaudvaron felpattanunk egy személyvonatra és zötykölődünk 38 kilométert északkeletre, majd leszállunk Ináncson, akkor már jó irányban vagyunk. Ott aztán fogunk egy buszt, vagy stoppolunk, esetleg sétálunk és így hozzáteszünk még néhány kilométert az utunkhoz délkelet felé. Egy egyébként festői országúton: két oldalról hatalmas fák sorakoznak az út mentén, távolban a zempléni hegyvonulatok lágy csipkéi, takaros kis házak sorakoznak egymás mellett, kisebb-nagyobb hepehupákon kelünk át. Hamarosan megérkezünk a csendesen csordogáló Hernád bal partján fekvő, alig több mint 300 fős Perére. Ha valami rögtön feltűnik, akkor az a végtelen béke és nyugalom. Persze az élet azért itt is zajlik.

Mondjuk, nem árt egy kicsit leragadni a környezetnél, mert az tényleg a klasszikus értelemben vett festői táj. Ha felcsapjuk az értelmező kéziszótárt ennél a kifejezésnél, akkor ott ezt a borsodi vidéket látni. Pere egyrészt itt az inkább patakszerű arcát mutató Hernád-folyó partján, másrészt egy domb oldalában található. Előttünk elterül egy olyan látvány, amely okán Monet is egy életre letette volna az ecsetet - ennél szebbet festeni nem lehet és nem is kell. A településre érve rögtön szembetűnik, hogy milyen rendezett_ szépen nyírt növényzet, takaros templom, virágok tömkelege, rendezett porták és mindennek a tetejébe egy csepp történelem: a Bárczay-kastély. Az 1200-as évek óta egészen biztosan létező település földesurai voltak a Bárczayak. Ők gondoskodtak a Rákóczi-szabadságharcot követően Pere újbóli betelepítéséről is. Egy leszármazottjuk állítólag még mindig él valahol Pesten.

 

20170712joszolgalat-dij-pere

Fotó: Balázs Attila  

Fenntartható módon segítenek

Benkő Fruzsinával sétálgatunk a perei utcákon. Nem is annyira csak sétálgatunk, hiszen célirányosan haladunk. Mindenki ismeri őt. Elsétálunk egy egyelőre még kopár, de éppen rendezgetés alatt álló kert és egy kisebb föld mellett. Az évtizedek óta nyugdíjas éveit taposó Gyöngyi néni dolgozik ott fáradhatatlanul és serényen. Jó kedélyűen kiált felénk, neki is van egy-két kedves szava Fruzsihoz. Éppen egy családhoz tartunk, amelynek mindhárom gyereke részt vesz Fruzsi és csapata napközis foglalkozásain. Három éve már annak, hogy először betették a lábukat az addig reménytelen zsákfaluként elkönyvelt Perére. Azóta a remény és tenni akarás egyik mintája lett a kistelepülés. Három éve működtetik már önkéntesekkel a “Hozz egy mosolyt, vigyél egy másikat!” mottó alatt futó programot.

A SZIA InDaHouse Hungary hosszú távon, fenntartható módon igyekszik segíteni a falunak. “A mostani lehetőségek nem annyira nyújtanak megoldást a szociális problémákra” - magyarázza Fruzsi, a projekt vezetője. “Azt láttam, hogy nem nagyon javulnak a statisztikai adatok. Például, ha a gyermekvédelemről beszélünk. Én azonban szociális munkásként olyat szerettem volna létrehozni, aminek valóban van értelme és hosszútávon is segít. Amiről 10 év múlva majd azt lehet mondani, hogy van eredménye.”

02

Fotó: Balázs Attila  

Megküzdöttek a bizalomért

Mégis hogy kerültek Perére? “Évekkel ezelőtt kerestem azt a helyet, ahol meg tudjuk csinálni a gyerekprogramunkat, vagyis a hátrányos helyzetű cigány közösségek felzárkóztatását. Az egyik legigazságtalanabb dolognak tartom azt, ami a cigánysággal történik. Azt már a legelején tudtam, hogy szeretnénk társadalmi vállalkozásban létrehozni egy vendégházat. Nem szabad ugyanis kizárólag a pályázatoknak kitenni magunkat - pláne, hogyha valóban szeretnénk csinálni valamit. Ha kizárólag pályázatról pályázatra élnénk, akkor az a munka kárára menne, mert a pályázatokhoz formálnánk magunkat” - mondja határozottan. Megvolt tehát a koncepció és ennek megfelelő helyet keresett. Így jutott el Encsre, ahol egy ottani szociális munkás bemutatta a perei polgármesternek.

Hamarosan egyetértés alakult ki közöttük és alá is írták az ingyenes bérleti szerződést, amely révén most rendelkezésükre áll egy terem, ahol tartják a hétvégi foglalkozásokat. Azután, hogy megegyeztek a polgármesterrel el is indították a programot. Az első félévben minden önkéntes a saját pénzén jött. Nem volt nyertes pályázat, sem támogatás. Aztán nyertek a Norvég Civil Alap pályázatán, amely segítségével előrébb tudtak lépni. Mivel a gyanakvás nem illant el egyik pillanatról a másikra, az alapvetően bizalmatlan helyiek között hamar elterjedt, hogy a pesti segítők valójában csak el akarják tenni a cigány gyerekek pénzét. Mielőtt elfajult volna a helyzet, Fruzsiék falufórumokat szerveztek, ezeknek lett az eredménye a felnőttekből álló munkacsoport. Vagyis a helyiek maguk is felügyelik, hogy mi és miért történik a közösségükben. “Kétségbe voltam esve, mert egy fiatal és törékeny program volt a miénk, könnyen elbukhattunk volna” - idézi fel Fruzsi.

Pesti lányként neki is meg kellett értenie azt, hogyha itt valakivel összeveszik, akkor annak tétje van, azt a konfliktust igenis meg kell oldani. “Odahaza, ha összeveszel valakivel, akkor előfordulhat az is, hogy soha többé nem találkoztok. Itt azonban össze vannak zárva az emberek. Hiába szeretnéd elkerülni a szomszédodat, akivel nem szeretnél szóba állni, egyszerűen ezt nem tudod megtenni.” Ha valaki ilyenbe vágja a fejszéjét, hát akkor a legfontosabb, hogy figyelembe vegye a helyi politikai, hatalmi, családi és baráti viszonyokat. Vagyis egyszerűbben fogalmazva_ az emberi kapcsolatokat.

04

Fotó: Balázs Attila  

A projekt több lábon áll. Egyrészt nem csak a gyermekek számára, de a felnőtteknek is szeretnének jövőképet adni. Megmutatni, hogy van remény és lehet másként. Megjelent a településen a faluturizmus_ közös munkával létrehoztak egy vendégházat, a budapesti városi séták mintájára pedig falusi túrákat tartanak a településen. Így lassan szinte mindenki a projekt részévé vált. Ezzel győztek meg sokakat arról, hogy tényleg van értelme ebbe energiákat tenni. Ezt már Tamás mondja, akivel a vendégház kertjében üldögélünk, a környező középiskolások által fővárosi romkocsmák mintájára kialakított színes raklapbútorokon. Mintha a Sziget egyik chill-helyszínén lennénk. Tamás egyetemi végzettségével és cigány származásával valódi fehér hollónak számít nem csak a faluban, de a szélesebb környéken is. Még a politikába is belekóstolt, büszkék rá a helyiek. Azt mondja, hogy Pere egy békés hely, itt ugyanis a cigányok és a magyarok hagyományosan együttműködnek, nincsenek feszültségek.

 

A segélyen túli álmok

Fruzsi számára is ez volt az egyik hívószó, amikor azon gondolkozott, hogy hol vágjon bele a projektbe. Egy olyan települést keresett, ahol “nyitottak a helyiek valami újra és emiatt működőképes folyamatok indulhatnak el, amelyek aztán könnyebben hatnak a környező, esetleg problémásabb településekre is.” A pereiek szerint az egyik legnagyobb érték az, hogy megmutatják nekik a lehetőségeket. Vagyis azt, hogy van élet a segélyen túl. Volt példa arra, hogy megkérdeztek egy kislányt arról, hogy mi az álma, ő pedig azt felelte, hogy a közmunka. Addig ugyanis nem látott mást, elképzelni sem tudta, hogy ennél több mindent kínálhat a világ. Megmutatták neki azt, hogy mi várhat még rá. Azóta gimnáziumba jár, egy kifejezetten erős iskolába.

06

Fotó: Balázs Attila  

Elvégeztünk hát egy tanfolyamot, ahol megtanítottak minket üzleti tervet írni. Meg is írtuk.” Bár tudták, hogy ezzel nem fognak bankot robbantani a falu számára, de nem is ez a cél. Igaz, hogy 200 vendégéjszakát már regisztráltak is - főleg a baráti körből. Közben Fruzsi még egy mentoringprogramra is jelentkezett a PWC-nél, bízik, hogy így még tovább bővül nem csak a tudás, de az ismeretségi kör is. Folyamatosan keresik a lehetőségeket és lépésről-lépésre haladnak. Amikor például már egyre többen szerették volna falun kívülről is Fruzsiék tanodájába járatni a gyerekeket, akkor felmerült, hogy szükségük lenne egy kisbuszra, amivel szállíthatják a gyerekeket. “1,6 millió volt egy ilyen kisbusz. Biztos voltam benne, hogy ennyi pénzt nem lehet összeszedni.

Szóltam egy férfinak, aki egyszer adott nekünk egy százezres nagyságrendű támogatást, hogy szükségem lenne egy ilyen járműre. Tudtam, hogy ő ilyesmivel foglalkozik. Ráharapott az ötletre, ő maga adott nekünk ötszázezer forintnyi támogatást, a barátait rábeszélte, hogy dobjanak össze további négyszázezret. A maradék hétszázezret pedig online gyűjtöttük össze, közösségi finanszírozás formájában. Csak ültem és nem hittem el, hogy óráról órára nőtt az összeg. Nagyobb pozitív hatásunk volt, mint amit bármikor korábban meg mertem volna álmodni!”  

Meg kell próbálni

Hogy mi hajtja Fruzsit, aki egyébként maga is bántalmazott gyermek volt? “Kamaszként jött a becsípődés, hogy segíteni szeretnék és valami olyan dolgot csinálni, ami előreviszi a világot. Mindenképpen olyat akartam, aminek van értelme. Sokáig egyébként halálfélelmem volt. A pszichológia szerint az életünk végén akkor fogjuk magunkat nyugodtnak érezni, ha mindent megtettünk, amit tudtunk és megvalósítottuk önmagunkat. Amikor 30 éves lettem, rájöttem, hogy mindig csak tervezgettem. Tudtam, hogyha így folytatom, akkor sosem fogom megváltani a világot. Ha pedig sosem csinálok semmit, akkor egyszer csak ott fogok ülni valahol egy megkeseredett öregemberként. Meg kellett próbálnom. Tudtam azt, hogy elbukhatok, de akkor legalább elmondhatom azt is, hogy megpróbáltam.”

09

Fotó: Balázs Attila  

Most már - ahogy fogalmazott - elfogyóban van a pénzük, ezért most azon dolgoznak, hogy legyen egy olyan adománygyűjtési stratégiájuk, amiből meg tudnak élni. “Az a helyzet, hogy ezeken a gyerekeken már az rengeteget segít, hogy mi itt vagyunk külsősként és hiszünk bennük. Ezért nem szabad ezt feladnom és nem szabad elmennem. Ha így tennék, azzal iszonyatosan nagyot ártanék.” Egyetért ezzel egy helyi anyuka is, aki amúgy eleinte szintén idegenkedve fogadta Fruzsiék közeledését. Aztán később maga is megenyhült. Ahogy fogalmazott_ “rájöttem, hogy miért is lennék ez ellen, ha közben azt látom, hogy a gyerekem kinyílik, mint egy virág.”

Megosztás E-mail