Fogd A Kezem Alapítvány

2017. június 25., vasárnap 12:39

Fogyatékkal élőkért végzett szociális munka

Ha többen álmodnak, az már a valóság kezdete

Szerző: Hankó Viktor / Origo

Egy olyan színes, tiritarka kapun csöngetünk be, amely egy még színesebb tiritarkább világot takar. Mármint nem átvitt értelemben, hanem tényleg. Színes játékok, tarka padok, játékos kerti díszek. Az elvarázsolt hangulatra csak ráerősít a hatalmas, házfalon díszelgő festmény, amely a Flow címet kapta_ egy színes kövekből, csempedarabokból mozaikszerűen kirakott illetve megfestett alkotásról van szó. A képen egy víz alatti jelenet tárul elénk, amelyben egy hatalmas, élénkpiros szívű mosolygós alak úszkál mindenféle színes tengeri élőlény között. Feldobja az embert a látvány. Rádásul a szomszédos telekről egy csapatnyi bárány néz ránk egy macska társaságában, a másik telken pedig egy annyira barátságos kutya, hogy még a átjárást is pontosan tudja a kertek között - láthatóan zavartalanul jár-kel. Szelíden fújdogál a szellő, mi pedig egy fának támaszkodva beszélgetünk a Fogd a Kezem Alapítvány napközije mögött, a padoknál. Házigazdánk Szvacsekné Jahn Margit, vagyis ahogyan a legtöbben ismerik_ Gitta. A szó legmélyebb értelmében a házigazdánk: nem csak az itt működő, sérülteket befogadó otthon alapítója, de ő a szomszéd is - ezért nem ismeri a telekhatárokat az előbb említett kutya sem.

Bár az élet hozta úgy, hogy végül itt kaptak telket, mondhatni szükséges kényszer volt, azért fontos az, hogy ne legyen összefonódás. Pontosabban fontos lenne. Gitta élete ugyanis a fogyatékosokat vagy - ahogyan a kollégáival hívják őket - fiatalokat gondozó intézmény. Volt ennek előnye is és hátránya is - ahogyan szinte mindennek az életben. Egyrészt a mélyen szívben gyökerező szenvedélyes elhivatottságnak köszönhetően rengeteg pályára került életút, egy referenciaszerűen működő intézmény és sokak számára erős és reményt adó jövőkép, másfelől azonban megsínylette ezt a hivatást adó háttér, vagyis a család. El kellett fogadni és meg kellett érteni, hogy ami a szomszédban történik az nem egyszerűen csak munkahely, nem egy projekt, hanem egy élet munkája, nyugodtan mondhatni azt, hogy egy életmű. És ez így van immár 26 éve. 01 Fotó: Pályi Zsófia  

Különleges szellemiség

Bár az összefonódás feloldása már évekkel ezelőtt megkezdődött. Az intézmények, vagyis a lakóotthon és a nappali foglalkoztató létezése a tét, hiszen nem függhetnek egyetlen embertől. Gitta pedig jövőre nyugdíjba vonul. Legalábbis most ezt mondja - de igazából kevesen hiszik el neki, hogy ezt képes valóban meglépni. Ő azonban úgy véli, hogy életének egyik fontos lépése volt az, hogy szembesítette magát azzal, hogy az intézmény fejlődése ne tőle függjön. A fejlődés egyik biztos jele Török Bettina személye, aki intézményvezetőként és több divízió vezetőjeként gyakorlatilag Gitta utódja. "Azt látom, hogy nagyon sok civil vezető kolléga panaszkodik arról, hogy nem tudja kinek átadni a munkáját és csak húzza az időt. Én azt gondolom, hogy talán még időben gondoskodtam erről. Át kell adnom a feladataimat a fiataloknak. Ezzel is szembesülnöm kellett" - mondja Gitta. 02 Fotó: Pályi Zsófia   Egyelőre azonban tényleg nehezen elképzelhető, hogy a kormányrúd átadása valóban megtörténhet. Még csak nem is feltétlenül Gitta elhatározása, hanem sokkal inkább a többiek miatt. Ugyanis az otthon működésének egyik biztosítéka Gitta személye, szellemisége, ez pontosan látszódik és tükröződik a munkatársai tiszteletében - már-már rajongásnak tűnő szeretetében. Kétségtelen: Gitta nem csak az általa alapított intézmény, de egyben a szociális szakma egyik kiemelkedő alakja. Igaz, hatvan fölött jár már, mégis fűti a tettvágy - akkor is, ha szavaival próbál mást sugallni. Folyamatosan fejlődik, tanul. Néhány éve még zavartan nézett körbe, amikor az intézmény hozzáadott értékéről kérdezték, ma pedig már bátran prezentál a különböző befektetők előtt. A fejlődés jeleit láthatjuk az élénk színű irodája falain is_ szinte a talajtól a plafonig jegyzetektől telt cetlik, táblázatoktól duzzadó papírok, nyilak, gondolatjelek, piktogramok és grafikonok sorakoznak egymás mellett vagy alatt, egy első látásra bonyolultnak tűnő mátrixot alkotva. Így készül a módszertan, amely a tervek szerint referencia és mankó lehet a fogyatékos ellátásban dolgozók számára. Ennek a jele az is, hogy az intézményt divíziókra osztották fel - mindegyiknek megvan a maga felelőse. Na, de hogyan jutottak el ide? Nagyjából öt évvel ezelőtt feltették neki a kérdést, hogy mondjon három dolgot, amelyben több vagy másabb az ő alapítványa, mint a többi. "Boldogan elkezdtem sorolni, hogy mi partnerként viselkedünk. Visszakérdeztek, hogy miért a többiek nem? Aztán mondtam, hogy mi emberközpontúak vagyunk. Erre jött a kérdés, hogy a többi száz nem az? A harmadikat már inkább nem is említettem. Megértettem, hogy mire kíváncsiak és megértettem azt, hogy az egyediség az ennél valóban több. A kérdés ugyanis valójában az, hogy mit tudunk hozzáadni a jó átlaghoz." 03 Fotó: Pályi Zsófia   Hamarosan azonban megfogalmazódott a megfelelő válasz. Így például az, hogyha valamiben különlegesek ők, akkor az a sérült emberek tehetséggondozása. Méghozzá nem egy zárt rendszerben, hanem kint a "zord" külvilágban, integrált körülmények között. "Úgy gondolom, hogy mi az átlagnál jóval inkább aktivizáljuk a fiatalokat, annak ellenére is, hogy egy középsúlyos értelmi sérültnél azért tudható, hogy ő nagy valószínűséggel szegregált körülmények között fogja leélni az életét. Mi igenis támogatjuk az önállósági törekvéseikben a fiataljainkat és úgy gondolom, hogy jól állunk ezzel" - magyarázza Gitta.

Felfedezik saját képességeiket

Ennek egyik alapja az, hogy a munkatársaival alárendelt viszonyba helyezik magukat az otthon lakóival szemben. Ez azt jelenti, hogy a sérültek a legelsők ebben a rendszerben. Ezért hozták létre az ún. Speciál Fórumot is, amely a partneri viszony egyik látványos eleme. A cél az, hogy olyan információ és tudás birtokába jussanak a fiatalok, amelyek segítségével felfedezhetik és megérezhetik a saját képességeiket. Legyenek vágyaik és legyenek álmaik és igenis döntsenek a maguk sorsáról. Az életüket érintő változásokról nem csak informálják az ellátottakat, de vétójogot is adnak nekik. Mindemellett még komolyan foglalkoztatják is őket. Olyan projekteket igyekeznek tető alá hozni, amelyek valódi piaci értéket teremthetnek, vagyis bevételre tehetnek szert. Tárgyalnak is nagyobb cégekkel, akiknek besegíthetnének. Ez a fajta közgazdasági szemlélet már jó ideje Gitta sajátjává vált. Ennek megfelelően a fiatalok különböző műhelyekben dolgoznak - természetesen minden műhelynek van egy-egy segítője, vagyis egy szociális, vagy pedagógiai irányultságú szakembere. A különböző műhelyek pedig csapatokként működnek: választanak maguk közül egy-egy képviselőt, aki viszonylag jól tud kommunikálni, aki segíti a megfelelő információáramlást. 04 Fotó: Pályi Zsófia   A képviselő segítségével napi és heti értékelések keretein belül összegzik azt, hogy mire van szüksége a műhelyeknek. Van, amelyik kirándulni szeretett volna, volt, ahol más merült fel. Mindenkinek megvannak a saját vágyai és céljai. A feladat mindegyik műhely számára adott_ tegyenek olyan javaslatot, amely az intézményen belüli életre vonatkozik, egy másikat pedig az intézményen kívülire. Élnek is ezekkel a lehetőségekkel. Felszínre kerül ilyenkor sok olyan probléma is, amelyekre aztán közösen próbálnak megoldást találni. "Ezek mentén látszik az is, hogy tavasszal például fölerősödnek a férfi-női kapcsolatok. Ilyenkor megvitatjuk, hogy ezek hogyan zajlanak le, tanácsot adunk, segítünk." Aztán a következő héten a műhelyek képviselői a hetet indító, ráhangoló beszélgetésekben szépen visszacsatolják ezeket a javaslatokat a társaiknak. Ők ugyanis olyan fiatalok, akik önállóan élnek, önállóan közlekednek és lehetőségük van arra is, hogy figyelemmel kísérjék a társaik mindennapi életét. Ez tehát a Speciál Fórum. A rendszer része a havi rendszerességű házi konferencia is, amely a fiatalok beszámolóiról szól. Ekkor a segítő munkatársak abban is közreműködnek, hogy a havi problémákat igyekezzenek együttműködve feldolgozni. A lényeg az, hogy minél önállóbb gondolkodásra neveljék a fiatalokat. 05 Fotó: Pályi Zsófia   Van azonban egy, a külvilág számára még látványosabb projekt, egy régi álom: az Ability Café. Az ötlet abból indult, hogy a korábbi elképzelések nem hozták meg a remélt nyitást a külvilág felé, pontosabban a távolság nem igazán csökkent a sérültek és az épek között, ráadásul nem is bővült ez a kör. Egy időben például megismerkedtek egy függőségből kiszakadt, cirkuszi végzettségű fiatalemberrel, akivel közösen mozgásszínházat csináltak. "Azt szokták mondani, hogy 10 függőből 3 lesz tünetmentes, de csak egyetlen gyógyulhat ki. Azt hiszem, hogy ez a fiatalember lett az az egy. Ma már Ausztriában él az élete párjával." Bár a színház népszerű volt, mégis azt vették észre, hogy hiába van több előadás is, a közönség mindig ugyanaz. "Ez pedig nem igazi integráció. Mi ugyanis azt szerettük volna, hogy bővüljön a kör, viszont nehéz áttörni a korlátokat. Pénz nélkül pedig különösen." Pedig már régóta egy integrációt nagy mértékben segítő projekt járt a fejében. Még a kilencvenes években találkozott Nyugat-Európában olyan vendéglátó helyekkel, ahol sérültek dolgoztak. "Nekem ez jelentette a szakma csúcsát, az integráció csúcsát. Ez azonban sokáig álom maradt." Egészen addig, amíg megérkezett a ma már deklaráltan utódnak tekintett Török Betti. Ő hozta magával azt az idézetet is, amely szerint "ha egy ember álmodik, az álom marad, ha viszont többen, akkor az már a valóság kezdete". Ennek megfelelően együtt kezdték el megvalósítani az álmot. Jól jött egy Répássy Balázs nevű szakember üzleti szemlélete is. Segítségével tanulták meg azt is, hogy képesek legyenek összeszedetten, röviden és tömören elmondani, hogy egy-egy ötletük miért jó a másik félnek is - magyarul_ miért áldozzon pénzt, neki miért éri meg. 06 Fotó: Pályi Zsófia Később egy kávéházi tulajdonossal beszélve már jól átgondoltan tudta kijelenteni, hogy az együttműködés eredményeként 15-20 százalékkal több bevételre tehet szert. Ezzel jó jár ő is, de Gittáék is, hiszen a fiatalok egy egyszerű, mindennapi helyen dolgozhatnak, ott, ahol a társadalom többi tagja is múlatja az idejét, eszik-iszik-szórakozik. A kávéházi tulaj beleállt a sztoriba, a bevétele pedig valóban emelkedett, több száz új vendég kereste fel a helyet - sőt, a közösségi médiában is ugrásszerűen emelkedett a népszerűsége és ismertsége. Arról nem beszélve, hogy milyen sokat segített és segít a mai napig ez a projekt a fiataloknak_ "az emberek egóját, a nagy ént az határozza meg, hogy mit tartanak róluk. Ez a pozitív élmény és visszacsatolás a kávéházban nagyon szépen alakította a fiatalokat is." Annyira bevált a terv, hogy egy ideje már azon gondolkodnak, hogy nyitnak egy saját kávéházi sarkot a napköziben is.

Ember és ember között nem lehet különbség

A nagy álom tehát valóra vált, pedig maga a pálya nem volt mindig nagy álom. "A családunkban a gyógypedagógia elég erősen jelen volt. Apám egy jogászból lett munkaszolgálatos volt, amikor a gyógypedagógiai pályára került. Illetve hát osztották ki a régi rendszerben - ott már nem tehetett kárt. Akkor mondta az apám, hogy bárhol, bármilyen területen legyen is az ember, még ha kényszerpályán van is, az a lényeg, hogy éljen benne az, hogy legjobbra törekedjen. Ilyen szempontból jó volt az örökségem. Így kerültem én is erre a pályára." Plusz égett a bizonyítási vágy. Gitta szülei ugyanis úgy vélték, hogy ő nem egy vezető személyiség. 07 Fotó: Pályi Zsófia   Égett a bizonyítás vágy abban a tekintetben is, hogy megmutassa azt, hogy alapjában véve ember és ember között nem lehet különbség. Ezt tükrözi az alkalmazott módszertan is, amely szerint a fejlesztéshez szükséges munka során egyenrangú partner a szülő, a szakember és a fiatalok is. Ennél eggyel magasabb lépcsőfokot jelent az, hogy a sérültet felkészítik arra, hogy ne csak a saját, hanem mások érdekében is meg tudjon nyilvánulni és tudja azt képviselni. Ezekből a gondolatokból formálódik a most még rengeteg jegyzet formájában létező módszertani protokoll, amely a szakma továbblépésének egyik fontos alapja lehet. A kidolgozott módszertan részletesen foglalkozik azzal, hogy mire van szüksége a sérültnek, de ugyanígy foglalkozik a szülőkkel és a segítőkkel is. Kinek milyen visszajelzésre, visszacsatolásra van szüksége ahhoz, hogy sikerélménnyel gazdagodjon a közös munka során. Néha mindenkinek kell az, hogy megveregessék a vállát és lássa azt, hogy fejlődött. Kit hogyan lehet ösztönözni, ezek hogyan hatnak egymásra és így tovább. A módszertan kidolgozása természetesen csapatmunka. "Nagyon örülök, amikor tehetséges emberek árnyékában dolgozhatok. Mindig is az volt az álmom, hogy egy közösség tagja legyek. " Hogy nem volt mindig könnyű ez a munka, nem vitás. De Gitta azt tanulta Balikó Zoltán bácsitól, egykori nagyszerű pécsi lelkésztől kapott egyik könyvből, hogy amikor odaállunk egy betegágy mellé, akkor két utat választhatunk: vagy együtt szenvedünk az ott fekvővel, vagy odavisszük a reményt és az örömet. Persze akadtak pillanatok, amikor nehezebb volt ezt követni, de olyankor mindig kapott valahonnan még erőt és reményt - általában a fiatalok billentették helyre a hitét. 08 Fotó: Pályi Zsófia   "Volt, hogy hajnali háromkor kezdtünk el 50 főre pörköltet főzni. Közben otthon is helyt kellett állnom, ráadásul építkeztünk és még a férjem is mérgesen nézett rám. Éreztem, hogy megtaláltam a határaimat. Álltunk a templomban egy közös imán, előttem egy súlyos Down-sérült gyerek. Kifejezetten problémás volt, a váladékait össze-vissza kente, nehezen kommunikált, állandó gondozási-ápolási feladatot jelentett. Éppen mondjuk a miatyánkot, én az összeomlás szélén voltam, amikor ez a fiú hátranyúlt és megfogta a kezemet. Az a kézfogás elementáris erővel hatott rám. A mai napig felfoghatatlan, hogy egy olyan embertől kaptam segítséget, akiben sem a szülők, sem a környezete nem bízott már. Ez egy nagyon nagy tanulság és egy fájdalmas öröm volt." Bár az igazi teherletétel csak később jött, amikor 10 évvel ezelőtt elment a Camino-ra. "Bár nem szoktam távol maradni, de elmagyaráztam a családomnak, hogy ezeket a nehézségeket csak úgy tudom túlélni, ha elmegyek otthonról 30 napra. Teljesen egyedül, nyelvtudás nélkül. Borzasztó erőt adott ez a túra." Nem sokkal később az egyik kollégájától megtanult futni, le is futotta a negyedmaradtont. „Nagyon büszke voltam. Most is szoktam futni reggelente, megtanultam relaxálni és foglalkozni magammal is." Azt nem tagadja, hogy hatnak az otthonban megélt élmények az emberre, de arra nagyon vigyázni kell, hogy az ember ne a saját lelki üdvéért dolgozzon. Ez ugyanis szerinte elfogadhatatlan a szakmán belül. Mégis úgy látja, hogy korlátlan lehetőség van ezen a területen - annak ellenére is, hogy a szakma környezeti, társadalmi elismertsége még mindig alacsony. A legfontosabb talán mégis a szabadság. "Korlátlan lehetőségek akadnak ezen a területen. Egyszer valaki megkérdezte tőle, hogy lehetek ilyen idősen is ennyire nyitott. Ezt a fiataloknak köszönhetem. Hozzájuk ugyanis rugalmasan kell viszonyulni. Ha egy adott pillanatban a fiatal hangulata, hozzám való alkalmazkodása nem megfelelő, akkor ott, abban a pillanatban változtatni kell, hogy ne ragadjon bele a szituációban. Figyelni kell arra, hogy mindig mellettem vagy fölöttem legyen. Ez nem könnyű." Mégis úgy látja, hogy ez is egyfajta szabadság, amelynek a megélése nagyon sokat jelentett számára. 09 Fotó: Pályi Zsófia   És, hogy mi lesz most? "Ha netán végelszámolásra kerül a sor és hátra kell tekinteni, akkor úgy gondolom, hogy nem kell szégyellnem magamat. Természetesen voltak hibák is, én sem voltam tökéletes. Most jó érzés az, hogy már tudom azt, hogy nem vagyok egyedül, nem rajtam múlik ez az egész, ez most már egy csapatmunka lesz. Így azért sok minden a helyére került és most már el tudok menni úgy, hogy nem egy negatív élményhalmazt, egyéb nehézséget viszek magammal, hanem valóban fölkészülhetek a későbbiekre. Nem lesz könnyű, biztos, hogy kihívást jelent majd. El is terveztem, hogy hova kell elutazni a világ elől."

Megosztás E-mail